2012.05.16.
Azért az az érzés, amikor egy hivatalban tényleg elolvassák, amit leírsz (persze utólag, amikor már majdnem minden le van tudva) és rájönnek, hogy nem azért nem küldtem el valamit németül már az első alkalommal, mert lusta vagyok, hanem mert 10 éve nem beszéltem németül. És még legyek én a hibás, amikor az első pályázatnál nyelvvizsgát kértek, nem nyelvtudást. Ami pedig a szeptember-októberemet illeti, egy jó nagy kérdőjel. Valahol csak meghúzom magam Európában.
2012.05.06.
Egy év hosszú idő. Nem akartam ennyit kihagyni, de ez lett belőle. Most meg nincs is meg az az érzés, hogy milyen jó írni. A munka kicsit kivette belőlem. Jó írni, de valahogy mindig másképp kellene. Ha nem fogalmazzák meg pontosan, hogy most inkább mesét írjak és ne a szokásos hivatalos szöveget, nem kapnak jó eredményt. Ha végül helyesen instruál, negyed óra alatt átfogalmazom az egészet. Főleg, hogy egyiken sem csináltuk még ezt sokszor (én egyszer sem, de a másik fél sem a leggyakorlottabb). De egyébként tetszik a munka. Én elvagyok. Bár lehet, hogy kicsit vissza kell magam rázni a "majd én megmutatom" hangulatba, mert elhagytam magam. Pedig a motiváció megvan, a dicséret is, csak már hozzászoktam a helyhez.
Az egyetem megy. Halad nélkülem is. Én meg futhatok utána. A jó, hogy kezdenek sokan segíteni. Meg persze ez működik visszafelé is. Szóval ott se vagyok, de én magyarázok. De ez soha nem volt gond. Mindenütt azt írják, hogy a kommunikációm (a szóbeli) kiváló. Valaki szerint mindenki hasába lyukat tudok beszélni.
A harmadik pedig az újrakapcsolódás. Na jó, reconnecting. Amikor megint elkezdenek osztálytalit szervezni, vagy egy "őrült" német jön látogatóba vagy egy angol ír Ausztráliából. Akire csak gondolnom kellett tegnap, amikor megkaptam a plüss koalát a lakótársamtól. De ilyen az élet.
2011.04.08.
Igen, tudom, hogy ebben az évben még nem is méltattam szinte bejelentkezni sem. De ma eljött az idő és az alkalom. Tehát röviden az elmúlt időről:
Sikeresen átköltöztünk már nem csak egy országba, hanem azóta még kettőbe. Az első vicces volt. Szerettem a luxushajót, kicsit sznobnak érezhettem magam. Kiderült, hogy úgy tudok aludni, mint egy csecsemő a tengeren. Persze szerencsénk is volt. Hogy nem minket ellenőriztek a kiszállásnál, hanem azt a polírozott csodát, amivel egy hajón utaztunk. Pedig a mi autónk tömve volt. Legtöbb pihenő után úgy kellett magamat visszanyomni az ülésre. A másik két utazás is kalandos volt. Aki még egyszer azt javasolja, hogy éjszakázzunk a reptéren, azt egyszerűen ________ (és ide mindenki helyettesítsen be valami kegyetlen dolgot vérmérséklete szerint). Még szerencse, hogy szeretek meséket kitalálni meg volt nálam egy füzetnyi sudoku. Az utána következő vonatozás már csak hab volt a tortán. Még szerencse, hogy a német koordinátor is részese volt egy ilyen programnak, és nem hagyta, hogy egyedül találjuk meg a szállást. Persze a vendégszeretetről egyik helyen sem lehet rosszakat mondani.
És a tartózkodásokról is: élmény volt. Angliát szerettem. Végre mindenki értett, én is őket. A másik oldalon való vezetés pedig nagyon is tetszett. Lehet, hogy a balkezesség miatt. A hegyre fel, hegyről le játék is jó lett a végére, amikor már nem a teljes tüdőmet köptem ki, mire felértem a dombtetőre. Bár azt hiszem, Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le filmet meg kell nézzem a közeljövőben. A kirándulások is tetszettek: Arthur király vára, a Pandora, a hagyományos angol reggeli a tengerparton. A Pandoráról kiderült, hogy nemrég égett le, úgyhogy így nézve még jó időben voltunk ott. A geológusok szerintem irigyelnek amiatt a sok földtani képződmény miatt, amit meglátogattam. Nekem tetszett, talán egyszer lesz egy geológus msc-m is. Végülis a terv már megvan. Az angol reggeli pedig fenomenális volt. Ham and eggs, virsli/kolbász, pirítós, gomba és paradicsom. Most is összefutott a nyál a számban. És akkor még a pillecukros forró csokiról nem is beszéltem. Vissza akarok menni!!! Persze benne van a csomagban az is, hogy saját szobám volt egy óriási ággyal, meleg takaróval és illatos párnákkal. De Németország sem volt rossz. A napi egy órás séta, a nagyon olcsó és nagyon finom négercsók, a még finomabb túrókrém (szerintem azt csináltam, mint 24 éve: konkrétan majdnem azon éltem:P). Berlin is szép volt. Persze nem láttam Knutot, de lehet, hogy így jobb. Viszont bújócskáztunk a Holocaust emlékműben.
Most pedig már Magyarországon éljük mindennapjainkat. Furcsa, hogy itt vannak a régi barátok, de az újaknak is segíteni kell. Próbálom összeegyeztetni őket, de valaki mindig complaining. Ez mennyire zavar! Pedig biztos van rá egy szép magyar szó. Csak nem jut eszembe. Így marad az angol.
És akkor a mostani dolgokról: tavaly vagy tavaly előtt (már nem emlékszem pontosan) kaptam valakitől gumibékákat. Nagyon finomak voltak. Azóta fűzöm a nagyon jó pasit, hogy kell nekem egy nagy csomaggal. Ebből szerintem érthető, miért vettem magamnak ma egy kisebb csomaggal. Most majszolgatom. Mint egy ötéves. Kivéve, hogy egy ötéves nem blogol közben. Legalábbis a legjobb tudomásom szerint. Persze az engem olvasó ötévesek nyugodtan kijavíthatnak.
Szóval mára kb. ennyi. Nem fogadkozok, mert úgyse tudom betartani. Egyszer csak írok még ide.
2010.12.13.
Le vagyok maradva. Naptárilag. Ma mindenhova 12-t írtam és még örültem is neki, hogy milyen jó, hogy egyezik a hónap és a nap. Aztán hazajöttem és megnéztem a számítógép dátumát. :-( Már 13. Nem baj, mert jó hírt közöltek velünk: holnap nem kell korán reggel (7 óra körül) elhagyni az ágyat, hacsak nem önszántamból teszem. Ami nem szokott bekövetkezni. A 8 óra annál inkább. Szóval holnap nem lesz geofizikánk. Erről inkább nem mondok véleményt. A csoportból mindenkinek van róla, de nagyon eltérő.
És ami a múlt héten történt. Megvolt a titkos Mikulás. Én Gombóc Artúr lettem. Vagyis a belga ifjú úgy gondolta, hogy a legmegfelelőbb ajándék számomra egy doboz belga csokoládé. Az az igazi, szépen becsomagolt, masnival átkötött fajta, amit fél az ember felbontani. Meg persze megenni is. Olyan műremekek vannak a dobozban. De hiába voltam óvatos, valósággal fogyasztásra voltam felszólítva, amikor másnap nekem szegezte a kérdést, hogy ízlik a csokoládé. Aznap este végül megkóstoltam. A szokásos: ilyen jót tényleg csak Belgiumban tudnak gyártani. (A svájci csokiról nem igazán tudok véleményt alkotni, mert még nem volt szerencsém igazihoz, sajnos.) Másrészről én egy birkával örvendeztettem meg az indonéz lányt. Vagyis nem csak őt, mert az este végére többen akarták szegényt megszerezni. De egy szép este volt.
Ahogy jó volt a két sütögetős este is. Miután már november elején kiszúrtuk a nagy grill masinát a játszótér mellett, már csak egy kis hóra volt szükség ahhoz, hogy megtartsuk az első BBQ esténket. Ami december elején el is jött. Aztán a hó elolvadt, de tegnap végül megismételtük a sütögetést. Ez is hangulatos volt, jó társaság beszélgetett az EU-ról, annak szerveiről, azok felépítéséről, a török csatlakozásról, a többi iszlám ország helyzetéről és végül az utazásról Angliából Németországba. Lassan nekem is meg kell néznem a Németország-Magyarország menetrendet. Csak hogy ne legyek felkészületlen a kérdéseknél.
2010.12.03.
Egy kis helyzetjelentés a havas hófedte Hollandiából. Csak a jobb alliteráció kedvéért. Szóval hull a hó és hózik-zik-zik, ahogy Micimackóról is énekelték. A második rész is igaz, mert néha fázom. Mondjuk éjjel. Amikor végül elővettem a pokrócomat, mert hiába állítom 23 fokra a bizgentyűt, reggel 21.5 fokban vacogok. De azért nem olyan rossz.
Tegnap elzarándokoltunk a rotterdami kikötőbe. Vagyis még csak épül, de ugye állítólag a többség valami hasonlóval fog foglalkozni a csoportból. Mondták, hogy mekkora monstrum gépek dolgoznak a területen, de egy óiási buszból nézve ez annyira nem volt érthető. De szép volt, jövő héten megint kirándulunk, ezúttal Belgiumba megyünk nukleáris hulladék tároló-építkezést nézni. Már megint le leszünk ellenőrizve, útlevél, fénykép, épphogy a fehérnemű méretem nem kérték el. De reméljük, megéri.
Lesz titkos Mikulásunk hétfőn. Vagyis tegnap húztunk egy-egy nevet, veszünk neki hétvégén ajándékot és hétfőn este átadjuk. Olyan mint az oviban, de köztudottan gyerek vagyok.
2010.11.29.
Igen, tudom, hogy el vagyok maradva. Ez most sok dologra igaz az életemben. Azért létezik ez az állapot. Meg az is igaz, hogy hiába próbálok az elmaradás ellen tenni, a pici hangyalépések itt nem segítenek. Vagy csak több hangyalépés kellene. Szóval megkezdtük a negyedik (4.) tanulós/órára járós/egyetemre biciklizős hetünket. Az első héten imádtam, a következőn még elment, a múlt hét volt a mélypont. Valahogy semmi nem tetszett. Még a kedvenc geofizika sem. Pedig most már tényleg elkezdtük a gyakorlati részét is tanulni és már nem csak egyenletek vannak. De innen már csak felfelé vezethet minden. Úgyhogy annyira nem aggódom.
Biciklista életem persze nem mentes a bonyodalmaktól. Azon már meg se lepődöm, hogy naponta látok felém közeledő autókat, bicikliseket. Bízom benne, hogy sérülés (mármint emberi) nélkül megúszom ezt a pár hetet. Hogy közben tekertem haza vastag ködben első lámpa nélkül, sétáltam haza biciklit tolva a vasútállomásról, az nem érdekes. Általában másnap minden megoldódik. Van, ami anélkül, hogy nyakig fekete lennék, van, ami nem. A lánc visszatétel még papírral sem ment zökkenőmentesen. De az köztudott, hogy nekem egy lánc visszatételhez minimum két emberre van szükségem. Most csak egy jött segíteni, de boldogultunk. És ma realizáltam, hogy külön biciklijavító csomagot kellene összerakjak. Vagyis legyen nálam csillagcsavarhúzó és égő. Legalább. A többi résznek eddig nem volt baja.
Összevetve Lengyelországgal itt többet járunk kirándulni. Mármint más városokat megismerni. Mert eddig még csak egy hajó-építő helyen voltunk, mint szakmai látogatáson. Közben pedig már megjártam Hágát, Amszterdamot és Kinderdijket is. Az utóbbinál vannak a szélmalmok. Egy élmény, de nem kosztümben. Ezeket soha nem értettem. Mert elvileg szakmai találkozó, tehát elfogadom a kosztüm/öltöny/kiscipő viselést. De akkor ne vándoroljunk kilométereket a hidegben. Vagy inkább jöjjünk össze farmerben és senki nem fagy meg. De azért egy jó kis hétvége volt. Amit egy részről nem értek. Mert ugye támogat minket az ipar rendesen. De akkor miért kell egy állásjelentkezéshez legalább 2 év tapasztalat. Biztosítsa a két évet. Mert tényleg szinte mindenhova az kellett volna. Mivel olyan helyzetben vagyok, hogy még sehova nem vennének fel (nem a 2 év miatt, hanem a BSc hiánya miatt), ezért annyira nem is érdekelt az egész. Majd esetleg jövőre vagy rá 2 évre. Amikor úgymond már esetleg jó lenne valami izgalmas munka után nézni. Addig meg csak keresni kellene egy bíróságot, ügyészséget, bányahivatalt, környezetvédelmi felügyelőséget, ahol nem ítélik el, hogy még tanulok. De majd meglátjuk.
Hága szép volt, élveztem. Az egész hangulatot, a város kora reggeli ébredezését. Ahogy csak páran sétáltunk az utcán. A Panorama Mesdagban a magyar információt a hangosbeszélőből. A "kavics" keresést a nemzetközi bíróság előtt.
Amszterdam... Leginkább csalódás. Persze annyi időnk nem volt, hogy az összes múzeumot bejárjuk, úgyhogy van Gogh-nak még várnia kell. De már csak pár hetet. Persze a Rijksmuseum szép volt. De maga a város csak egy lufi.
Volt egy reunion is. Ide lehet csatolni a szélmalmokat, a hajókat és a kosztümöt. Meg persze a sok embert, nagy hangzavart és fáradtságot is. Meg persze a nem túl ízletes holland ételeket is. Vagyis a sajtok finomak. De a többi... Ez a virsli valami pépesített izével nem jött be. A kókuszhabkrém finom volt. Meg csináltam túrókrémet. Vagyis joghurtba raktam egy adag eperlekvárt. Kicsit olyan volt, mint az otthoni. De a Túró Rudi még mindig hiányzik. Ha két valamit/valakit ki lehetne ide hozni, már nem is lenne olyan rossz. Persze a csapatépítős túlélő-játék tetszett. A sár kevésbé. De ez volt. Kicsit meglepett mindenkit, hogy végül meg is nyertük a versengést. Mindenki a csapatból annak drukkolt, hogy csak utolsók ne legyünk. Végül azok lettünk hátulról. De ennek mindenki csak örült. Legalábbis a csapatból. Az már egy kicsit szánalmas szerintem, hogy egyesek próbálták elvenni ezt az egész boldog-vagyok-érzést. Értem, hogy amikor egymás ellen játszottunk, ők nyertek kétszer, egyszer döntetlen lett, de mellette még volt 4 másik szám is. Arról nem beszélve, hogy ez így a szánalmas vesztes verzió. Mennyivel elegánsabb odajönni, kezet fogni, gratulálni, mint odajönni és arról érdeklődni, hogy ha legyőztek, mégis hogy nyerhettünk. Csak sajnos ha kiosztom, akkor is én vagyok a rossz, meg így is én vagyok a rossz.
És a mai nap híre: végre havazott. Rendesen. Nem olyan vastag a hóréteg, de már megmaradt egy órája. Úgyhogy most mindenki olyan, mint egy gyerek. Persze én nem értem. Mert most jön a biciklire fagyás (ma a füleim majdnem a kezeimben maradtak), a csúszós utak ideje. Csak eggyel több indok, hogy otthon maradjunk és tanuljunk.
2010.11.05.
Egész napos utazás után szerencsésen megérkeztünk Delftbe, Hollandiába, ahol az elkövetkező majdnem 3 hónapot fogjuk tölteni. Majdnem, mert lesz karácsonyi szünet, amikor hazamegyek vizsgázni, meg január 22.-én már Falmouthban kell lennünk. Ami megint egy költözés lesz. Az előzőből okulva a többiek már keresgélik a repülőt. Én inkább a legolcsóbb verziót választanám. Mert hiába vagyok ott 4 óra alatt, ha olyan összeget kell kifizetni a túlsúly miatt, hogy érdemesebb lenne vagy 2 jegyet venni, vagy inkább pár órával többet utazni (persze a eurolines honlap szerint még olcsóbb is lenne, de ez nem érdekel senkit). Persze ahhoz már hozzászokhatnék, hogy itt mindenki mindent jobban tud, mint én. Az mellékes, hogy emiatt olyat kerültünk, mint fél Hollandia. De sebaj, végülis csak 5 percet késtünk tegnap. Ami nem is rossz Mármint ahhoz képest, hogy a Google maps szerint 39 perc lenne az út. Mi megtettük 35 perc alatt jelzőlámpástól, térképnézegetéssel együtt. Aztán kaptunk egy óra tömény előadást. Ami nem is volt annyira unalmas. Vagy legalábbis adott pá ötletet a továbbtanulásról. Utána a szokásos városnézés, ami ismerős volt, mert a főbb látnivalókat már sikerült vasárnap felkeresni. De ettünk közben heringet (soha többet, de egyszer ki kellett próbálni), megnézhettünk egy igazi geotechnikai építkezést (vasútvonalat építenek a föld alá) és persze ugrálhattunk félre a biciklisek elől. Amit nem értek. Én próbálok figyelni, mindig csak az utca egyik oldalán menni, hogy könnyű legyen kikerülni. De mások meg csak úgy téblábolnak a csoportból, mintha még soha nem sétáltak volna sehol. És hiába mondjuk neki már pár napja, hogy figyeljen oda, az egyik fülén be, a másikon ki. Közben pedig csak mosolyog és köszöni a figyelmeztetést. Csak egy idő után el fog fogyni a figyelmesség, és elfelejtünk rákiabálni, hogy igazán szétnézhetne maga körül. De mindezek után kikötöttünk a Het Noorden-ben. Ami egy igazi bányász kocsma. Kedélyesen iszogattunk, beszélgettünk, majd ettünk is. Kínai-indonéz finomságokat. Ahogy az indonéz lány megállapította. De finom volt, és ráadásul sok is. Úgyhogy sok doboz került be a hűtőbe, hogy ne vesszenek kárba. Majd még elfogyasztottunk egy italt egy kedves helyen, ahova egy narancssárga esernyő vezényelt el (igazából az egyik srácnak volt feltűnő esernyője és mint egy idegenvezető használta is). Én egy krieket választottam, mert már tényleg vagy 3 éve nem ittam ebből a cseresznyés finomságból.
A hét többi részéről: eléggé elfoglaltak voltunk. Először is boltot kerestünk, hogy ne haljunk éhen. Aztán biciklit kerestünk, hogy ne látszódjunk turistának, meg a közlekedés is könnyebb és gyorsabb. Voltunk várost felfedezni is. Ami nem tartott sokáig, viszont úgy tűnik, hogy csak a múzeumokat hagytuk ki belülről. Persze a Vermeer múzeum nekem kötelező lesz (akárcsak Amszterdamban a Van Gogh múzeum). A többieknek nem tudom. Abból kiindulva, hogy egyeseknek még egy rendes kosztümük sem volt szeptemberig, azt mondanám, hogy nekik nem az. Kicsit furcsa, mert én még csak 14 voltam, amikor már volt kosztümöm (ami még most is jó lenne rám, legalábbis még a nyáron az volt). Ő meg elmúlt 21. De nem mindenkit érdekelhetnek a kulturális dolgok. Még szerencse, hogy belém oltották.
2010.10.31
Az utolsó hét elég zsúfoltra sikeredett. Még szombaton egy házibuliba volt hivatalos a prágai csapat. Emiatt egy kicsit furcsán néztek ránk a többiek, hiszen a kis csoport inkább a bulihuligán ellentéte. De egy nagyon jó estét töltöttünk el lengyelekkel, barátokkal, lengyel vodkával és végül egy klubbal. Aztán ugye volt tanulás is. Vagyis beadandót gyártottunk, majd azt elő is adtuk. Amiből volt egy kis kavar, de rám soha nem figyel senki. Pedig néha tudok egész okos dolgokat is mondani. Aztán nekiálltunk a felkészülésnek. Volt még egy geomechanika vizsga is. Vagyis egy kőzet- és egy talajmechanika vizsga. Amiből az egyik nehéznek tűnt. Aztán kiderült, hogy inkább a másikért kellene aggódnunk. De végül nem lett baj belőle. Így aztán pénteken kedélyesen sütizhettünk, majd ebédelhettünk a tanárokkal. Mindig is különösnek tartottam ezeket a dolgokat. Hiszen ha végeztünk egy tárggyal, az előadók mindig kedvesebbek, közvetlenebbek lettek. Ami nem rossz. Utána persze össze is kellett pakolni. Mindent. Vagyis költöztünk tovább. De azért még egy aquapark látogatás belefért. Végülis aludhattunk végig a buszon. Szóval megint egyedüli lányként csúszdáztam 3 fiúval. Nekem tetszett, bár volt, amire inkább nemet mondtam. Csak a biztonság kedvéért. Persze a többitől is remegtek a térdeim, de kár lett volna kihagyni. Meg ez az egész sportoljunk együtt dolog is jól működik. És persze új ismerősökre is szert tettem. Vagyis az egyik lányt már ismertem látásból, de hozzá most se jutottam közelebb. Mert ugye vannak nyelvi akadályok. A másikat pedig a zuhanyzóban szedtem össze. Pedig állítólag nem beszélek sokat. De azért válaszolok, ha kérdeznek. Hogy az én zuhanyrózsámból meleg vagy hideg víz folyik-e. Ami meglepő volt, hogy a lány kb. ugyanolyan természetességgel váltott át angolra, mint a mi kis csoportunk. De a tengernyi móka után még be kellett fejezni a pakolást is. Ami soha nem volt a kedvencem (és valószínűleg nem is lesz), de végül csak sikerült mindent beerőltetni a bőröndbe, hátizsákba.
2010.10.18.
Igen, már 18-dika van. 11 nap. Ennyi maradt, amit még Wroclawban töltünk. Pedig pont kezdtem megszeretni. Vagy már jobban megismerni. Mint ahogy az embereket is. Még szerencse, hogy velük átbuszozom fél Európát és eltöltök még 7 hónapot és 11 napot. Vagy kevesebbet a Karácsony miatt. Persze ez is változik napról napra. Hogy kihez milyen hozzáállásom van. Hiszen minden nap kiderül valami új. Hogy egy nagyon jó kis péntek estét-szombatot töltöttünk el Wroclaw és Prága között, az relatíve új volt. De azért mégis pozitív attitűddel indul neki az ember lánya az ilyen dolgoknak. Csak ugye mindig ott a kétség, hogy egyrészt lesznek új emberek, meg azért a 11ből is van, akivel még most se váltottam 4 mondatnál többet összesen. Pedig ültünk, ettünk és még táncoltunk is egymás mellett. Csak valamiért mégse. Mintha az egész arról szólna, hogy ismerem a fajtáját (ez mennyire közhelyesnek tűnik), amire egyébként nem tudott szombat éjjel rácáfolni. Pedig a komolyságából én tényleg a többiek ellentétére gondoltam. De majd talán legközelebb.
De hogy az utazásról is szó legyen. Egy élmény volt. Mondjuk az egynapos túrák sosem elegendőek, de legalább tudom, hogy miért kell visszatérni a városba. Prágába sok mindenért. A Károly-hídért nem fontos. Legalábbis szerintem. Persze szép, meg a kilátás is jó. De inkább nem verekedném át magam még egyszer a túloldalra, ha nem muszáj. Mert ugye a filmekben romantikus lehet, amikor a forgatás miatt lezárják a forgalom elől és csak te és a szívszerelmed jár rajta, de amikor 1 lengyel, 1 magyar és még néhány más országból érkezett csoport játszik tumultuózus jeleneteket, az elveszi az érzést. Meg a szívszerelem is hiányzik, de azért egyedül is tökéletesen nyugodtan átsétálnék a hídon. Szóval legközelebb valószínűleg hétközben megyek és lehet, hogy nem is a legfelkapottabb helyekre.
De a hétvége előtt még voltunk kirándulni is. Az utolsó kettő lesz a legérdekesebb. Ez egy kijelentés volt a múlt hét elejéről. És mennyire igaza volt. Hiszen az, hogy körbe visznek egy kőbányában, engem nem hoz lázba. Persze attól még lehet, hogy ott fogok egyszer dolgozni, de akkor is. Viszont most egy rézbánya volt soron. Természetesen mélyművelésű. Azaz lementünk a föld alá, hogy pontos legy 1000-1200 méterre. Csak, hogy megnézzük a dolomit és homokkő falakat. Rezet nem látni, csak a vezetékekben, de mivel azok is rendesen szigeteltek voltak, még ott se. A héten szénbányába megyünk. Már mindenki izgatott.
És egy kicsit a tanulásról is. Már kezdtem hozzászokni, hogy ki kell javítani a tanárokat, mert nem figyelnek arra, amit feldobnak a táblára. De amikor már esélyed sincs megkérdezni, mert mire le tudod írni és fel tudsz figyelni a hibára, már el is tűnik a tábláról. És ilyenkor kell az okosokhoz fordulni, hogy vajon az ott egy elírás vagy te vagy a butus, hogy még egy képletet sem tudtál tavalyról megjegyezni. De persze általában az előbbi fordul elő. Még szerencse.
2010.10.13.
Az, hogy miért csak most értem el odáig, hogy valamit meg is örökítsek a napjaimból, örök kérdés marad. De amit meg akarok örökíteni:
Furcsa napjaim vannak. Tegnap két 18. századbeli ruhát viselő úriemberrel fényképezkedtem. Nem kellett érte fizetni. Azt megtették helyettem a filmesek. Merthogy állítólag valami filmet forgattak. Nálam meg a törpék miatt mindig van egy fényképezőgép. Ma pedig két Moomin szaladt el mellettem. A hangsúly a szaladáson van. Emiatt nem készült kép. Se velem, se róluk. Pedig akartam. De mire feleszméltem, elő akartam venni a gépet (ami persze egy női táskából olyan mutatvány, mint ha az Alcatrazból akarnál megszökni), már el is tűntek az utcában lévő bábszínházban. Hála a jó Google-nek, a honlapjáról kibogoztam, hogy most csináltak egy Moominos darabot. Csak már nem vagyok gyerek. Sajnos.
2010.10.03.
A forgalom azóta jobb lett, illetve reggel mi is gyorsabban összekapjuk magunkat. Valamint megtanultuk azt is, hogy nem feltétlenül kell mindenkit megvárnunk. Majd jönnek utánunk. És így aztán általában elérjük a kedves E buszt, ami egyenesen az egyetemre repít bennünket. Se csatlakozás, se hosszú zötykölődés. Viszont legalább fél órát kell várnunk az órakezdésre. De legalább van időnk megtalálni a termet, a fiúknak kávét venni, illetve néha kitalálni, hogy hol is a legkellemesebb ülni.
Letudtuk a két vizsgát is, de azt hiszem, erről csak ennyit szeretnék megemlíteni. Ijesztő, hogy mennyire nem mennek a dolgok mostanában.
A héten nem volt kirándulás, sajnos. Pedig jó lett volna valahova kimozdulni. Az előző héten viszont egy gáztározót néztünk meg. Sok cső, kevés információ (az is leginkább lengyelül) és szikrázó napsütés. Meg persze utána megint volt kulturális rész: először megebédeltünk egy étteremben, ahol finom halakat szolgáltak fel. Az enyém így nézett ki:
És ez lett belőle:
Aztán pedig megint egy templom volt soron. A német tanár bácsi szerette őket, úgyhogy minden héten voltunk legalább egyben. Most, hogy elment, nem tudom, hogy jövő héten is lesz-e egy kis érdekesség a szakmai dolgokon kívül.
Tegnap törpéket vadásztam, de nem voltam valami sikeres. Ráadásul szerintem belecsöppentem a nagy városi egyetemi évnyitó végébe (amikor oszlik a tömeg), mert annyi fiatal volt a főtéren. De találtam magamnak jó pulóvert. Csak a boltban hagytam. Még eldöntöm, hogy tényleg kell-e nekem pénzt kiadni vagy csak múló hóbort.
Ma pedig tanulni akartam. Tényleg. De amint elkezdtem keresni a kiadott irodalmat, nem találtam. Az oldal nem elérhető vagy új helyre költözött. Ez remek. Inkább egy emailt kellett volna küldenie a tanár bácsinak. Végülis csak egy pdf lett volna benne. De sebaj, majd holnap rákérdezek. Úgyis én vagyok a csoportban a problémás lány.
2010.09.18.
Tegnap kőbányában voltunk. Akarom írni egy poros helyen, amit csak azért neveznek kőbányának, hogy engem elvigyenek oda és csupa kosz legyen az orrom meg a szám. Még ma is kőport köpök, sajnos.
Utána a kulturális rész érdekesebb volt. Ugyanis egy fából készült templom volt terítéken. Nagyon szép volt. Meg tanultunk egy csomó dolgot. Néha el is felejtem, hogy közöttünk vannak olyanok, akiknek ez az egész templomosdi nem olyan megszokott. Végül pedig egy kastélyt is meglátogattunk. Ahogy mondani szokták, szeénynek nem volt szerencséje. Volt náci hadiszállás, majd szovjet csapatok laktak benne. Tehát örüljünk, hogy áll. A belseje majdnem teljesen elvesztette a szép berendezését, a kinézetét. De azért sikerült pár dolgot megmenteni.
2010.09.16.
Két napja dugóban töltjük a reggeleinket. A szó szoros értelmében. Tegnap valamilyen rejtélyes oknál fogva olyan kocsisor várt minket reggel, hogy hiába értük el a korábbi buszt, csak azt a villamost értük el, amelyikre a kolinál is felszállhattunk volna. Úgyhogy ma inkább már nem is próbálkoztunk ezzel. Biztosra mentünk a villamossal. Igaz, arra viszont kellene valami olvasnivalót vinni, mert több mint fél órát ülünk egy helyben. A látkép már unalmas, reggel még nincs kedvünk társalogni, így csak bambán nézünk ki a fejünkből.
Holnap megint kirándulunk, most külfejtés lesz soron. Az idő, reméljük, szép marad.
2010.09.12.
Jelentem, nem hagytak lent a bányában. Már nem folyik kitermelés ott, ahova beengedtek minket. De talán kezdjük az elejétől.
Volt egy kijelentés, miszerint legyünk 4:50re a kollégium előtt péntek hajnalban. A többségnek ez sikerült is. Viszont azt a szankciót nem alkalmazták sose, amit annyira emlegettek, hogy ott hagyjuk a későket. (Itt a jó kérdés, hogy mi számít késésnek: pár perc még nem, de 15 már igen?) Szóval mindenki haza is jött a busszal. Tehát korán kelés, félálomban járás, majd visszaalvás volt a program a délelőtt folyamán. Az első úticél egy geotermális erőmű volt. Jó volt látni, hogy a sok rajz meg elmélet meg is valósul valahol. Meg egy kicsit érthetőbb is így az egész. Utána Zakopanét látogattuk meg, ami nem volt hozzánk túl kedves, hiszen elkezdett esni az eső. De legalább kóstoltunk finom lengyel sajtot és tócsni-szerűséget, valamint megtaláltuk a lángosost is. Az estét már Krakkóban egy kollégiumban töltöttük. (Itt kellene kitérni a magyar és a lengyel kollégium közötti különbségre, de mivel nem sokat ismerek, nem akarok általánosítani.) Másnap délelőtt krakkói városnézés Wawel-lel, sárkánybarlanggal, elnöki sírhellyel és egy szép katedrálissal. Ebéd előtt kaptunk egy kis kulturális csemegét is, mivel most ünneplik a lengyelek a grünwaldi csata 600-dik évfordulóját. Délután pedig körbevittek minket a wieliczkai sóbányában. Szépen át volt alakítva múzeumnak, egy élmény volt benne sétálni. Szereztünk kitűzőt is emlékül, hogy viselhessük is, hogy ott voltunk. Majd egy négyórás buszút következett, aminek a végén az ágyamat érhettem el élményekkel telve.
2010.09.09.
Megkezdődtek az előadások is hétfőn. Vagyis blokkosítva kapjuk a tárgyakat, úgyhogy már zsong a fejem a geotermális energiától. De tanulunk a fúrókutakról, úgyhogy akár olajos is lehetek egyszer. Az, hogy bevillannak a katasztrófák képei az előző tantárgy oka. Meg az is, hogy némely dologra emlékszem belőle. Pedig nem is tanultam annyira. Kicsit hosszúak a napok (vagy legalábbis én annak érzem), sok nekem a 9től 3ig előadás így egy szusszra. Mindig van egy óra ebédszünet, de szerintem csak ront a helyzeten. Elálmosodom, ha teleraktam a pocim.
A törpe vadászat folytatódott, már 22 törpét találtam, ebből 21et le is fényképeztem. A 22-dik még várat magára, mert sietősen távoztunk a könyvtárból, hogy elérjük a 9 órási kezdést (pech, hogy még így is lekéstük). Jó, hogy a belváros közepén van az épület, mert így legalább mindig van miért maradni. Nem sietünk egyből vissza a kollégiumba, hanem járunk egyet, nézelődünk és még a vásárlást is könnyebb odabent elintézni. Persze mindig van egy pár tévút, de mire elmegyünk, biztos hozzászokunk a városhoz.
Kedden megnéztük a várost felülről, hála annak a magas toronynak a piactér mellett. Megérte felmászni azon a sok csigalépcsőn, habár elfelejtettem megszámolni, hogy végülis mennyit vettünk igénybe.
Végre van bérletem is, ami nagyban megkönnyíti az itteni közlekedést, mivel reggelente utazunk legalább egy félórát, hogy A-ból B-be jussunk. Ami mindig csoportosan történik. Kivéve ha valaki elalszik. Most pedig pakolni kell, hogy a hétvégi kirándulás zökkenőmentes legyen. Zakopane, Krakkó, Wieliczka lesz az úticél.
2010.09.05.
A nyitónap egész jól sikerült (kivéve azt a székfelborítást a bemutatkozásnál, de legalább tényleg bemutatkoztam). Volt egyből előadás is a lengyel bányászatról. Utána ebéd egy nagyon szép, elegáns (és valószínűleg drága) helyen. De finom volt és legalább elég volt a barbecue-s vacsoráig. Utána városnézés következett, ahol megtaláltam a kedvenceimet a városban: a törpéket. Mindenütt van belőlük, viszont senki nem tudja, hogy pontosan mennyi. Szóval vadászhatunk rájuk, amíg itt vagyunk. Aztán hajókázni indultunk, ami kellemesen hűvös volt, úgyhogy előkerültek a széldzsekik és vastagabb kabátok. A hajó pedig éppen a vacsora helyszínén kötött ki és rakott ki minket. Az esti étkezés pedig finom volt. Csak egy kis virsli és csirkemell (még szerencse, hogy csirkét mindenki ehet) kenyérrel és salátával. Utána pedig nagy beszélgetésekkel egy ital mellett. Meghallgathattuk, hogy milyen volt ez a képzés egy pár évvel ezelőtt, azóta mit csinálnak a résztvevők és hogy milyen jó is lesz nekünk, hogy átélhetjük ezt az egészet.
Szombaton csak pihentünk, vásároltunk, ebédet kerestünk. Azonban vasárnap arra jutottunk, hogy meg kell látogatni az állatkertet, amíg nem vagyunk leterhelve teljesen. Szóval felkerekedett a csapat egy része (soha nem az egész, de ez már csak ilyen, sokan vagyunk), és bejártuk a kollégium melletti füves területet. Nem volt jegesmedve és pingvin, de a többiek nagyon aranyosak voltak (bár a tigrist nem találtuk a ketrecében, szóval ő akár kint is lehet). Külön felhívták a figyelmünk az ifjú vízilóra, úgyhogy őt külön meg is kerestük. Az ifjú már nem kis darab, úgyhogy már nem adja vissza a 'kicsi vagyok' érzést. Jártunk állatsimogatóban is, ahol kecskék várták jámboran, hogy lefényképezzék vagy az ifjak megsimogassák őket.
2010.09.02.
Igazán hosszú utazás volt. Izgalmasnak nem volt izgalmas, de kimerítő. Láttuk a Tátra havas hegycsúcsait és a kis falvakat, amik a völgyekben feküdtek. Ültünk órákat dugókban, mert még mindig útfelújítás van. A GPS elnavigált minket egy utcával, úgyhogy még a megérkezés sem ment zökkenőmentesen. Az üdvözlés pedig semmiképpen nem ment. A portás néni csak lengyelül tudott beszélni. Így aztán örülhettem, hogy egyáltalán szobakulcsot kaptam. A 819-eset. Ami természetesen a nyolcadikon van. Úgyhogy szép kilátásunk van. Na nem a belvárosra, hanem a másik irányba. Csak mint a genti tetőterasz. Ne lássuk a szép dolgokat. Mivel nem tudtam, ki melyik szobába került, elindultam sétálni. A séta csak a földszintig tartott, mert belefutottam a két angol diákba. Lehet,hogy rámenős voltam vagy kétségbeesett. De legalább ők nem voltak hűvös angolok. Utána már minden könnyebben ment. Egy kedves (és parányi) helyen vacsoráztunk, ahol finom pizzát adtak. Hogy milyet ettem, azt nem lehet tudni, mert egy darab angol étlap sem volt helyen.
2010.08.23.
A szervezős nyárnak csak nem akar végeszakadni. Még mindig van, aki után szaladgálni kell, akihez még lenne egy kérdésem, illetve akinek még el kellene juttatnom egy papírt. Vagy több papírt. Közben pedig a másik oldalról is érzem, hogy arra is szükségem volna. A pihenős nyárra. Amiből kaptam egy hetet. Ebből pár napot Nyíregyháza mellett, párat a Balaton mellett. Nyíregyháza a nagyon jó pasi miatt van a képben. Illetve az állatkert miatt kell némi említést tenni róla. A tavalyihoz hasonlóan idén is meglátogattuk az állatkákat. Meg persze megnéztük, hogy mi lett azokból a helyekből, ahova tavaly be se engedtek, mert épp át/fel/megépítettek. Szép lett és érdekes. Még soha nem sétáltam két búvár alatt. Most már ezt is kipipálhatom. A cápa medencében tisztították az üveget. A szabadulós kakadut sajnos nem találtuk meg (vagy azóta kiszökött és vígan él valahol). A többi pedig majdnem a szokásos volt. Kivéve hogy a majomerdőben most sztrájkolnak a teknősök és mindenütt beállnak az ösvény közepére. Ami nem lenne baj, ha nem akkorák lennének, hogy nem lehet mellettük elférni.
A Balaton is pihenésnek indult. Aztán kisebb úszóbajnokság lett belőle. Én szeretek benne úszkálni, játszani. Egy ideig. Aztán szeretek a parton is lenni, olvasni, napozni, csak úgy nézelődni. Ez utóbbiból idén kevesebb jutott. De azért jó érzés tudni, hogy tudunk együtt nyaralni a nagyon jó pasival. Nincs veszekedés, egymás agyára menés. Csak pihenés és szerelem.
2010.06.26.
Szóval végre írni kellene. A gond az, hogy történnek is velem események, de mégsem tudom magam rászánni, hogy megírjam. Úgy, mint rég. Pedig még kérik is. De belekezdek, aztán meglátom, mi lesz belőle.
Szóval volt egy felettébb izgalmas második/negyedik félévem (attól függően, hogy a tanévet vagy a tantervet vesszük alapul). Egyrészt végre megtudtam, milyen kétszakosnak lenni, másrészt pedig néha már tényleg egy türelem-táborban éreztem magam. De az utóbbiról már írtam, úgyhogy arról most nem lesz szó. Kétszakosnak lenni nem rossz. Nehéz, de nem elviselhetetlen. Persze ehhez kellenek olyan tanárok, akik megértik, olyan évfolyamtársak, akik segítenek és persze olyan barátok, akik megértik, hogy most kevesebb idő jut rájuk. De csak addig, amíg az egyiken be nem fejezem a tanulmányaimat. Ami egészen pontosan június 4-dikén történt meg. Egy nagyon is kellemes, teázós, beszélgetős vizsgával. Ez legalább jó emlékeket hagy bennem. A vége már kevésbé. Hiszen olyanok voltunk, mint a heringek. Még ha jól megszerevezett volt is, de akkor is sokan voltunk. És az, hogy én a mai napig nem láttam a saját diplomaosztóm, már meg sem lep. Mert ugye beültetnek egy hatalmas oszlop mögé, ahonnan csak a hangokat lehet hallani és elmélkedni azon, hogy mennyivel jobb lett volna utána bemenni és átvenni a dékániban a papírokat. Persze akkor nem lenne most aranyos kék csíkos blúzom és nem lennék zavarban egyik tanárom előtt sem a másik szakon.
2010.04.30.
Hát igen. Ez egy jó szakest volt. Remélem, a maradék nem fog megtörténni, mert az már nem volna annyira jó. Meg persze azért volt már jobb is. De legalább átmenekült. Ez egy pozitívum. Pedig nincs is rá oka. :-P
